Fresno

Narancsba olvadt a táj, és lassan csöpögött az idő. Talán túl lassan is. Az egész úgy tűnt egy pillanatra mintha kimerevedett volna, akár egy megégett polaroid. Az összemosódott, narancs-szürke dzsuvaság egyre kivehetőbbé formálódott. Egy hatalmas ezüst száj egyetlen hatalmas harapással befalt a kis poros szárnyast.
Apró, halk udvarias puffanással, majd egy jelentéktelennek tűnő ám annál sértődöttebb nyikordulással a gép megállt.
A pilóta kiabálása, hogy megérkeztünk, riaszt fel a szendergésemből. Megrázom magam, és kortyolok egyet a konyakomból. Most itt, végtelenül magányosnak érzem magam. kicsi ember egy kicsi gépen. Aztán gyorsan összeszedegetem a széttört pohár egómat. Végül-is jet nem jár mindenkinek. Ez a felszínes mohóság megnyugtat. Ismerősen lagymatag, tompa öröm.  Kirázom a szememből a maradék álmot, majd végigdörzsölöm az orrnyergemet. Mostanában szoktam erre a mozdulatra rá, valami szar amerikai filmben láttam biztos. Idegesítő integetés nyomul az arcomba, fiatal srác kezében egy tábla. A nevem elírva. Ezek a jenkik nem tudnak még betűzni sem. Kultúra, piha.
Kényelmesen beereszkedek a bőrülésbe, és megnyugtatólag belélegzem az olcsó légfrissítő illatot, gyerekkoromra emlékeztet(kinek így, kinek úgy). Nem tudom miért van az, hogy minden limuzinba muszáj szar fenyőket meg más olcsó cuccokat használni, amitől esküszöm szó-szerint olyan szag van mintha valami, dél-angliai halászfaluban szellőztettek volna egy nagy adag fenyőládában rohasztott citromot.  
De a fél életemet ilyenekbe töltöm, szóval minek picsogok.
A srác hevesen magyaráz valamit az életéről, meg hogy mekkora megtiszteltetés. Aztán elkezdi hogy mi ott Franciaországban biztos végigdugunk mindenkit, meg hogy úgy kezeljük a nőket hogy így meg úgy, bezzeg itt a női emancipáció országában, szegény ő.
Itt leszek rosszul tőle. Utasítom hogy állítsa meg a kocsit, kicsit nehézkesen forog a nyelvem eleinte, még vissza kell szoknom erre a barbár nyelvre. Kiszállok, becsapom a kocsi ajtaját, kiszedem a poggyászom majd elindulok az országúton. A srác magyaráz még valamit, szinte zokog, de megyek tovább, ignorálom. Egy darabig még gurul mellettem és próbál győzködni, de aztán feladja és elhajt.
A bőröndöm kerekének halk nyikorgása egy másik tudatállapotba visz át. Ahogy hallgatom és az úton fekvő barna göröngyök egyre összemosódnak, úgy fakulok át egy másik tudatállapotba. Megint Héloïse jut az eszembe. Szegény lány, ha tudtam volna. Emlékszem hogy nevettem mikor mondta hogy milyen fiúba szerelmes. Önző barom gondoltam, arrogáns pöcs. Aztán felkötötte magát. Mellette heverő könnyáztatta levelén versben búcsúzott az egyetlentől akit szeretet. Tőlem.
Szar ügy.
Éles berregés megint kiráncigál az agyamból. Az ember egy tisztességes elmerengést, egy őszinte múltidézést nem tud megtenni anélkül hogy valami idegesítő fajtatársa vissza ne rángatná. Ki lehet az már megint? - sziszegek dühösen, elhomályosult tekintettel nézve az apró vörös-fekete képernyőt.
Yvonne.
Kis burgundi hajú szörnyetegem. Kicsike hugicám. Most nősül. San Franciscoban. Oda is igyekszem amúgy. Meg persze majd apa meg akar győzni hogy szálljak be az irodába, de nem abból a tortából nem eszik. Yvonne kíváncsi hogy merre járok. Körül nézek, mellettem egy rozsdás felirat, Mark Úri használt Autókereskedés. Ezt bemondom neki, majd közlöm hogy Friscoból (így mondják a jenkik) hívom. Bissou-bissou.
Belököm a kaput, és betoppanok. Kihalt telep, de akkor a nap utolsó vörös sugarai végignyalják azt az habacél-hullámot, amit sértés autónak nevezni. Szemem mohón zabálja fel a formákat. Oda lépek és remegő ujjakkal végigsimítom a karosszériát. Meleg vibrálás az autótest. Ez egy nő. Ezzel szeretkezni és száguldozni kell. Ez finom kortyonként ízlelgeti a benzint, ez kéjes remegéssel nyújtózkodik végig az aszfalton.
Ez kell nekem.

Feláll a a tarkómon a szőr, számban fémes elektromosság. Meghallom a számot, imádom. Kölyökként volt egy olyan igazi boomboxom, ezüst-higany hangszóróiból ez szólt állandóan, vagy hát az eredeti Sam & Davis.
Emlékszem amikor először vezettem. Mármint úgy igazán.
Amikor elhagytad Beauvais-t még semmi, de Hermes-ből indul a La magasin, egy tűegyenes útszakasz végig. Először a nedves-zöld dombokon gurulsz végig, majd fékevesztett huszárként adsz mattot az életösztönnek, a gabonatáblányi égi sakkban a földek között. Amikor éles-sárga metszés a horizont, beszív az ég, szemedben aranypontként hasogat a tüzes gall nap. Férfiasságod, az ujjaid, és a szád széle remeg a sebességtől. Behunyod a szemed és a sorsra bízod magad, erre a vak kurvára. Nem hallasz, nem látsz. Füledbe morog és liheg és bömböl a motor.(sic!) A dugattyúk ütemes kattogás helyett puszta süvöltésig vékonyodnak, a szíved olcsó bárzongoristaként klimpíroz. Érzed a pihéiden át a lábad ujjáig a menetszelet, a rád nehezedő leszorító erőt, és a felelősséget. Egy pillanatig megízleled a legízletesebb narkotikumot amit e világ adhat; az igazi ambróziát.
Nem nem a mámor, nem is a sebesség.

A jelen.

A köpcös kis figura rángat vissza a valóságba. Szemében mohó pénzvágy csillan, ezt hogy hívják? A zöld a féltékenységgé. Legyen sárga. Arany.
Rámosolygok, és felegyenesedve, bár egész lényem tiltakozik ellene, nyúltagyvelőm hisztérikus kikosarazott nőként kapaszkodik az autóba, mégis elszakadok tőle. Mélyen a szemébe nézek.
-Hát-kezdem. Nagyot nyelek, a hangom elhaló, a kezem még mindig remeg.-az egyszer biztos.
-Mennyiért kínálja?-kérdezem, miközben azt próbálom kitalálni, hogy tudja-e mekkora érték ez az autó.

Mosolyogva hallgatom, igazi kerekedő ez, ősei még föníciai zsiványok voltak biztos. Hallom ahogy a hangja megremeg, tudom hogy ő az én emberem. Ne bízz az olyan kereskedőben aki könnyen adja tovább az árúját!
A megjegyzése arról hogy a kocsi választ nyugtalanít, eszembe jut James Dean és a Little Bastard.
- Megengedné hogy kipróbáljam, elvigyem egy körre?

Ahogy azt kiáltja, hogy drága fiam, a szívem félre dobban, majd mikor rájövök, hogy nem nekem szól, valamiért megsajdul. Halvány gőzöm sincs, hogy miért sújt le, de ez van.
Beszállok és aztán ő is, az ujjaim gyengéden elfordítják a kulcsot, a motor felbömböl, és elindulok. Először még lassan, óvatosan, majd az útba feledkezve egyre gyorsulok. A végén, ha a kereskedő nem állít meg, padlógázzal repesztek végig a repedezett betonsávokon.

Lélek-meleg, sárgás-lila örömöt, mély kortyokban nyelt étert. Ütemesen megrágott gyerekkori felhő-élményt. Zengőn hívó anyai szót, homokba túrt ujjakkal , kézen-állva, világra-nevetést.
-Boldogságot.

Halkan koppan a kérdés. A világ tényleg egy nagy csíkká mosódik össze. A kérdés váratlanul ér, alattomosan eszi be magát a koponyámba.
Tényleg mit akarok?
Agyam ráforgatja reményeim vattacukrát a tudatom fapálcájára. Szép lassan ehető lesz. Ahogy a lélek emészt kívülről befelé, úgy mászok én is fel a piramison. Testi, lelki szükségletek. Bársonycombokon felágaskodó pihék, mélybarna kávészemek. Durva ecsetvonás a tejfehér vásznon, ez vagyok, egy heves rántás, és egy paca, meg három diszkrét pötty, szinte elbújnak szégyenükben. Nyugalmat szeretnék, talán. Soha meg nem állni, de mindig otthon lenni, öntámaszként magam magamba bújni, onnan csak kilőni légpuskával. Széles mosollyal biccenteni istennek. Meg azt a trükköt amit a filmekben lehet látni, amikor hátrafelé bepöccinti az aprót a wurlitzerbe, és az elkezdi játszani pont azt.

Kötődni akarok valakihez; hasít belém a tudat, mint a felhevített tompa vajazó kés, csorbán-tompán, de tűélesen valahol metafizikai szinten. Lassulunk, és halk pöfékeléssel be állunk a telepre. A fejem harmadnapos vidámparki körhinta, sánta lovakkal. Egy kérdés feszít egyre csak, hogy ki a fene ez a fickó.

- Önző dolog lenne most önsajnálatra pazarolni az időd Eugène. - Távoli hang ébreszt, de nem azzal a szokásos érzéssel. Nem szűnt meg a súlytalanság, nem találtál hirtelen célt, nem szűnt a fájdalom. Nem érzed, hogy kevésbé lennél egyedül, mint az utóbbi hetek akármelyik napján. Minden érzésed összpontosul a térvesztettség kegyetlen, parttalan érzésében. Nem tartasz sehova, hirtelen látsz lehetőségeket, nehéz jövőt, merész mozdulatokat és döntéseket amiket nem tudsz meghozni. Most még nem, egy alaktalan látomás közli veled: Itt az idő, hogy abba hagyd a menekülést!

Éterből kimerített, ázott tudattal szállok ki a Delahaye-ból. Térérzékelésem még nyugtalanul fészkelődik. Belököm az ajtót, az kéjes halk fémes hangot hallat. Torkom, szemem kiszáradt. De megrázom kicsit a fejem, és összeszedem magam.
Széles mosollyal ránézek a fickóra.
-Mondjon egy árat. - mondom szorult torokkal, de egész magabiztosan, jéghideg csapvíz hangon.

Megembereled magad, kezedbe kerül a gyeplő amint biztossá válsz az érzéseidben. Csak halványan cseng még az utolsó mondatok egyike az elmédben:
- A sors mindig is a tiéd volt, de ezért életed végéig fogsz törleszteni. - Egy távoli emlék csupán, hetekkel ezelőtt Fresnoban történt. Még Alice előtt, mielőtt észre vetted volna a furcsa jeleket, azelőtt, hogy felcsaptál volna hobbi filológusnak egy kis információ reményében.
De visszazökkentél a valóságba, a pult fölé Friscoba, a kardigános egyszálbélű úr megköszörüli a torkát mielőtt válaszol.
- Nem hatalmaztak fel, hogy a könyvtár eme tulajdonával kapcsolatban alkuba bocsátkozhassak.- Hangja nyugodt, a szavai szinte betanultnak hatnak.
Pedig egy remek ó-görög metafizika gyűjtemény remek kezdésnek ígérkezne a tanulmányaidhoz. Bár ki tudja...

Két ujjamal lágyan megdörzsölöm az orrnyergemet, majd a fickó szemébe nézek.
- Maga olyan embernek tűnik, aki hozzám hasonlóan rajong a könyvekért, mondja kérem, ha nem maga, kivel kell itt alkudnom erre a falat metafizikára? - kérdezem tőle kenetteljesen.
Fontos lenne nekem ez a könyv, szinte hallom a halk surrogását a lapoknak, a porízt a számban. Az idegen betűk örvényét, mind ősi sosem volt titkokat mormognak. Már csak meg kéne szerezni.
Vágyálmaimból, finom remegés zökkent ki. Első percben nem értem teljesen mi lehet, aztán eszembe jut, ez csak a StarTAC. Már egy ideje megvan, de még nem szoktam meg ezt a ketyerét, kicsit zavar a lényege, bárhol bármikor elérhetőnek lenni. Minek? Én nem akarok bárkinek bármikor a rendelkezésére állni. Mondanom sem kell hogy most is biztos a fekete kijelzőn Alice száma ég narancsvörössel. Teljesen megváltozott Yvonne esküvője óta, az esküvő előtt félénk tinilányka volt, aki nem tudja elhinni, hogy tényleg mellettem kellhet fel reggelente. Aztán szép lassan eltűnt a remegés, a pirulás, a hebegés-habogás. Most már forró drótja is van hozzám. Mintha az jelentene bármit is. Az esküvő egyébként meglehetősen szép volt, francia nyelvű szertartás, fehér galambok, húgom alabástrom hernyóselyem ruhában, rajta apró igazgyöngyök, vörös hajába fehér orchideát fontak.
Amióta meg volt az esküvő Alice szemében valami idegen tűz ébredt, mintha eddig céltalan lett volna, és most megmutatták volna neki az utat a felsőbb osztályba. Már csak hetek kérdése, és arról fog faggatni hogy neki mikor lesz gyűrűje. A kis naiv. Fájni fog. De hát isten hozott a valóságban, baby doll.

Úgy tűnik az úriembert nem hengerli le a stílusod és csak visszadől a székébe, majd csak lassan fáradtan válaszol:
- A könyvtár tulajdonosa természetesen... - A szemüveg mögül még felnéz, mintha elgondolkozna egy pillanatra. Majd megfog egy nagy köteg aktát és a CRT monitor mögé tolja, kényelmesen kinyit egyet, sóhajt és gépelni kezd.