Alice Starr

Az egyik vékony, bőre fehér, mint a friss papír, szeme lápisz lazuli, haja nap-sárga, mosolya kislányos, porcelán fogain fogszabályzó feszül, mozgása feszélyezett, félénk.

–U...Uram, mivel sz-szolgálhatok?–dadogta, és ijedten lesütötte a szemét. A fenébe a másik blúzomat kellett volna felvennem –villant be neki.
–Így is jó. Egy csésze eszpresszót, legyen fekete, mint a bűn és forró akár egy csók. Legyen üres, mint a...Fenébe is legyen csak simán üres.–a figura hátra dobta a haját és szélesen elvigyorodott majd a lányra kacsintott. Hátradőlt és az órájára pillantott. Szerette, ahogy a hűvös súly rásimul a csuklójára.
–Hümm, igen, egy pillanat.–nyögte ki a lány, aztán lopva megnyalta csöppnyi száraz ajkát, a lába remegett, mint a friss kocsonya. Az asztaltól távolodva csak a férfi járt a fejében. Jobb-bal, jobb-bal, Alice, ne téveszd el, istenem, mindjárt összesek.–fohászkodott magában.

–Alice, tündérem, tudsz az úrnak adni egy kis helyet?–súgom a fülébe.
Alice összerezzen még mindig, pedig már megszokhatná. *Talán mégse kellett volna felégetnem minden hidat magam után.*–gondolja. Fanyalogva elhúzza a száját.
–Mégis hogy gondolod? Üljek az öledbe Chicago-ig?–kérdezi felhúzott szemöldökkel.
–Nem drágám, ülj az ő ölébe.–szólok egy fültől fülig érő mosollyal. Rákacsintok a srácra, és végigsimítok Alice combján.
A lány az orra alatt morogva kiszáll és lesüti a szemét. Zavarban van, maga se tudja miért, de engedelmeskedik.
–Jó kislány. Na, pattanj be, remélem nem baj hogy ilyen szűkösen vagyunk, muszáj elviselned az ifjú stewardess társaságát.–mondom vigyorogva.