Nahuel Tezatli

Karakter neve: Nahuel Tezatli
Karakter beceneve: Nahu, Jaguár (neve jelentése miatt)
Kora: 26
Nem: Férfi
Vér: Isteni
Diaszpóra: Indián
Születési hely, város: Amerika, egy indián kisváros
Család:
- Apa: Tezcatlipoca (Azték jaguár isten)
- Anya: Celya Tezatli
- Anyai nagybáty: Andrew Rhama
Foglalkozás: Segéd tanár, újságíró, költő, életművész
Karakter-téma: [You must be registered and logged in to see this link.]
Mottó: „A káosz, ami lerombol mindent, ami rossz ebben a világban, hogy újjáépíthessék azok, akik túlélik.” (Nahuel)


Előtörténet

„Gondold át ki vagy és mit tettél eddig. Csak utána cselekedj. Így hű maradhatsz magadhoz gyermekem.” mondta a falum sámánja. Tudhatott valamit az öreg, mert hasznos tanácsot adott. Persze tiszta sor, hogy nem fogok elmélázni a létem nagy kérdésein, mielőtt eldönteném, hogy 1,2 százalékos vagy 2,8 százalékos zsírtartalmú tejet vegyek. De utad során van, hogy sokkal súlyosabb kérdésekkel találkozol szembe. Nem fogok most példálózni semmiféle drasztikus vagy tragikus dologgal. Biztos tudsz kapásból, legalább öt dolgot, amit ide sorolhatnánk.
   Amúgy meg, mindegy is.  Ez most nem arról szól, hogy körbeülünk, füves cigit szívunk, és közben okosakat mondunk. Most döntés előtt állok, és épp azon vagyok, hogy átgondoljam, ki a fene is vagyok. Talán, akkor helyesen döntök. De vajon lehet-e egyáltalán helyes döntést hozni? Attól függ kinek mi a jó, az erkölcsileg elfogadható, mennyit bír lenyelni és hol van az a szint, ami után már visszadobja a gyomra az egészet, mint a másnaposé délben a reggelit.
   Nehogy félre érts. Nem azért mondom el neked a történetem, hogy ítélkezz felettem, vagy valami jól hangzó, de értelmetlen tanácsot adj. A francnak sincs szüksége a tanácsidra, még ha azt is mondja valaki, hidd el igazából nem érdekli. Ez is egy azok közül a flancos udvariassági gesztusok közül, amiket mindenkinek el kell játszania, csak, hogy a társadalom elfogadja. Ha nem teszed meg, akkor bunkó, tapló, neveletlen és hasonló kellemes jelzők.
   Szóval csak fogd be a szád és hallgass végig, utána meg fogd magad és oldalogj arrébb. Mondjuk az sem zavar, ha már most lelépsz, akkor legalább egy értelmes lénnyel beszélhetem meg a dolgaim, magammal.
   Na de már így is sok volt a felesleges maszlagból. Jobb lesz elkezdeni, mert különben holnapig itt rohadhatok és még mindig nem csináltam semmit.

   Indián vagyok. Minden egyes porcikám ehhez a földhöz köt, itt születtem, ahogy őseim is. Hiába hangoztatják a fehérek, hogy övék Amerika, nem az. Csak azért tehetik meg, mert elnyomták a népem és most ők vannak itt többen. Kormányfüggő, egoista barmok!
   Egy kisvárosban születtem, egy olyanba, ahol kivételesen még több volt az én népemből, mint a sápadt hamburgerzabálókból.
   Csendes ki hely volt és én imádtam. Apámat nem ismertem soha, anyám azt mondta, hogy egy párszor együtt voltak, utána a fickó lelépett. Próbálta megkeresni, mikkor kiderült, hogy várandós, de úgy tűnt a föld nyelte el. Közel, s távol nem tudott róla senki, de igazából még csak soha nem is hallottak hasonló figuráról. Furcsa volt minden esetre is. Ettől függetlenül megszült és eldöntötte, hogy felnevel.  Ötven öt centivel és majdnem négy kilóval jöttem a világra, nem volt könnyű menet állítólag. Ellenben mikor a falu sámánja, aki egy személyben volt szellemi vezető, orvos, szülész, patikus és mindenféle tanácsadó, a kezében tartott, miután kijöttem anyámból, nagyon elégedett volt. Odaadott annak a nőnek, akinek az életem köszönhetem és azt mondta: „Erős gyermek. Nevelj belőle büszke indiánt és akkor sosem lesz gondja az életben.” Ezt csak onnan tudom, hogy amikor kicsi voltam, ha nem százszor, akkor egyszer sem mesélte el anyám.  Büszke volt rám, már a születésem utáni első percben és úgy érzem ez a büszkesége, bármit is tettem, töretlen maradt.
   A sámán a Nahuel nevet adta nekem, jelentése jaguár. Szokás volt, hogy minden gyermeknek ő adott nevet. Előtte legalább egy napig elzárkózott, hogy tárgyalhasson az ősi szellemekkel, akik megmondták mi legyen az újonnan született gyermek neve. Senki nem tudja, hogy ezeknek a szertartásoknak az alkalmával, mik történtek az öreg házában, de néha furcsa hangokat lehetett hallani a ház felől. Persze, ha megkérdezte bárki is, hogy mi volt odabent, akkor csak sejtelmesen mosolygott és mondott valami nehezen érhető bölcsességet.
   Szépen cseperedtem. Hamar látszott, hogy keménykötésű, robosztus alkat vagyok, de mégsem hízékony. Ritka jó fizikális felépítés.
   Sulis éveim előtt rengeteget játszottam a többi sráccal a városban. Persze ez nem is meglepő, de mégis volt benne valami különleges, ami hozzátartozik ahhoz, aki ma vagyok. Ez a különlegesség az volt, hogy rengeteg időt töltöttünk a természetben, ha pedig nagyon rossz volt az idő, vagy korán sötétedett, akkor a sámán házába mentünk. Mindig szívesen látott minket, örült neki, hogy érdekel a kultúránk, hogy kik vagyunk, persze ez akkor még csak abban nyilvánult meg, hogy tátott szájjal és csészealj nagyságú szemekkel hallgattuk a meséit. Szerettem nála lenni. A házában mindig furcsa füstszag terjengett, ez annak a hatalmas pipának a füstje volt, amit mesélés közben szívott. A füst nem volt büdös, vagy kellemetlen, kellemes volt. Sokszor azt éreztem, mintha az nem is füst lenne, hanem őseink szellemei, akik vigyáznak ránk.
   Végül elérkezett az idő és meg kellett kezdenem iskolás éveim. Az elején rossz volt, hogy nem mászkálhattam a közeli erdőben a többiekkel, de enyhítő körülmény volt a tény, hogy mégis együtt lehettünk azokkal, akiket barátaimnak neveztem. Az egyetlen igaz barátaim eddig.
   A tanítónő egy fiatal, falunkból származó lány volt, aki nemrég fejezte be a tanulmányait az egyik nagyvárosban és úgy döntött, hazajön tanítani. Szerettük őt, mert megértett minket, ő is a sámán meséin nőt fel és idősebb korában az ő bölcsességeit hallgatta, de az öreggel ellentétben ő járt a nagyvárosokban. Látta a hatalmas betondzsungeleket, érezte a folyamatos pezsgést és látta, ahogy az emberek elfordulnak a természettől, egymást tapossák, hogy elérjék saját érdekeiket, és ha segítenek valakin, akkor azt is csak önző érdekből teszik. Nagyon érdekelt, hogy milyenek azok a hatalmas városok, sokmilliós lakossággal, ezért néha tanítás után maradtam és megkértem, hogy meséljen nekem. Mindig szívesen mesélt, de mindig szomorú volt, amikor arról kérdeztem, hogy milyenek ott az emberek és ugye sokkal hatalmasabb erdők és mezők vannak ott, mint itthon. Én mindig is azt hittem, hogy a metropolisok csak azért nagyobbak, mert többen laknak bennük és nagyobb természet uralta részei vannak. Hamar kiderült, hogy tévedtem. Ha az én elképzeléseim alapján határozták volna meg a városokat, akkor a mi kisvárosunk lenne a kontinensünk egyik legnagyobb települése.
   Ahogy egyre többet tudtam meg a fehér ember építette nagy helységekről, egyre inkább elkezdtem utálni őket, de mégis volt bennem valami kíváncsiság, valami, ami miatt látni akartam ezeket a szörnyű helyeket.
   Negyedikes voltam, amikor valami nagyon furcsa dolog történt velem, legalábbis gyermekfejjel nagyon érdekesnek találtam. Volt egy kislány az osztályban, Aylennek hívták, ami boldogságot vagy tisztaságot jelent, kinek melyik tetszik jobban. Csendes, okos és nagyon bájos teremtés volt, én pedig szerelmes lettem.
   Azt tudni kell rólam, hogy mióta az ábécét ismerem, azóta imádtam olvasni, bármit elolvastam, legyen az regény, novellásgyűjtemény vagy verseskötet. Nem ritkán olvastam olyan könyveket is, amiket akkor még nem értettem, mert túl kicsit voltam hozzá. De egy hasznos következtetést levontam: Az emberek legtöbbször azért írnak verseket, mert szerelmesek.
   Féltem elmondani Aylennek, hogy mit érzek iránta, elvégre még csak tíz éves volta, de valahogy tudtára akartam adni. Eldöntöttem, hogy írok neki egy verset, amit szünetben majd a táskájába csempészek.

Rózsaszín a világ,
Mindenhol sok kis rózsaszín virág.
Így látok mindent,
Mióta ismerlek téged.

Nem tudom, te mit érzel,
De én, szeretlek téged.
Lehoznám a csillagokat neked,
Bármit megtennék érted.

Nem tudom,
Te észre vettél-e engem.
De nagyon remélem.
Őszintén reménykedem.

   Már nagyon régen írtam ezt a verset és ma már látom, hogy mennyire gyerekes is volt, de ez volt az első versem. Persze minden erőfeszítésem hiába való volt, Aylennek másik fiú tetszett, az egyik legjobb barátom.
   A vers valahogy a tanítónőhöz került és egyszer, miután a többiek kimentek az udvarra és már csak én voltam a teremben, megkérdezte, hogy én írtam-e. Nagyon zavarba jöttem és nem tudtam, hogy mit mondjak, végül elhümmögtem, hogy igen. Azt mondta, hogy nagyon szép lett, örülne, ha máskor is írnék verseket, és ő elolvashatná. Nagyon jól esett, hogy tetszett valakinek. Akkor döntöttem el, hogy verseket fogok írni.
   A lelkesedésem az elején akkora volt, hogy sokszor egész nap a szobámban ültem és rímeket faricskáltam. Persze a vége legtöbbször valami gyerekes, értelmetlen szösszenet lett. Én úgy éreztem, hogy zseniálisak, akik látták, tudták, hogy nem, de azért bíztattak, hogy csak folytassam tovább.
   Tizenkét éves voltam, amikor jött a változás. Egy gazdag befektető kitalálta, hogy felvásárolja a városkám összes telkét és üdülőparkot nyit. A gond ott kezdődött, hogy ez nem csak elképzelés maradt. Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni az emberek, azóta van benne valami mélyről eredő utálat az összes ebbe a fajba tartozó állat iránt és az emberiségnek nevezett romlással szemben.
   Elköltöztünk San Franciscoba. Miét pont oda? Egyszerű. Anyám unokatestvére Friscoban élt és felajánlotta, hogy lakhatunk nála, amíg találunk egy lakást, amit meg tudunk venni, a pénzből, amit a telekért kaptunk.

   Na, jó! Nekem most lett elegem ebből az elbeszélésből. Semmi értelme annak, hogy csak így mondom és mondom és mondom. Mit szűrsz te le ebből? Elmondom. Egy egyszerű srác vagyok, aki világ életében nem látott mást, mint a saját városkáját, imádta azt a helyet, de egyszer csak jött a csúnya fehér ember és tönkretette ezt az idilli képet, ezért a kölyök megutálta az embereket. Valószínűleg ezután egy antiszociális, depresszív személyiséggé fejlődött tovább, aki elbújt a verseiben és egész nap otthon ült.
    Ha erre gondoltál, akkor, most szólok, tévedtél. De még mielőtt folytatnám, sodrok egy füves cigit. Kérsz? Nem, nem gáz. Hazai termés, van belőle elég.
    Tessék, nesze gyújtó.
   Mindjárt jobb. Ugye már te sem látod olyan borúsnak ezt a storyt? Elárulom, nem is az. Nem mondom, hogy Disney mese lenne, de azért nem is egy Rómeo és Júlia, ahol a végén mindenki megöngyilkolássza magát.  Jó kis szó, mi? Nekem is tetszik.
   Megvolt a cigi szünet, akkor folytassuk a történetem, de most már lazábbra veszem a figurát és ne lepődj meg, ha elkezdek elmélkedni. Ez a lényege igazából. Elvégre is minek hallgatnál végig, ha nem várod, hogy valami életbölcsességet is megfogalmazzak.

   Frisco. Jó hely, nem mondom, hogy nem, de sokáig tartott, amíg sikerült megszokjam. Új suli, új osztálytársak, új tanárok. Minden más volt, még a levegő szaga és a víz íze is. Az elején féltem kimozdulni a lakásból. Ja! Ezt majdnem elfelejtettem. Már nem házban laktunk. Édesanyám unokatesójának SF központjában volt egy hatalmas tömbház tízedik emeletén lakása. Jó kis hely volt, meleg, otthonos kis fészek, a magasság miatt sokszor úgy éreztem, hogy tényleg egy fészekben vagyok és nem is egy takaros lakóhelyiségben. Szerettem ott lakni, na, nem annyira, mint szülővárosomban, de azért szerettem. A falakon mindenhol indián szőnyegek, maszkok vagy egyéb hagyományos cuccok voltak. A sámán házára emlékeztetett, csak az a furcsa füst hiányzott és persze az öreg a meséivel.
   A suli már más tészta volt. A srácok az elején furcsán néztek rám, nem csak azért, mert indián voltam, bár ez nem volt nagy gond, hanem azért, mert rendszerint ahelyett, hogy velük játszottam volna, olvastam.
    Ekkor akadtam rá egy remek könyvre, amit máig úgy emlegetek, mint a személyiségem egyik meghatározó pontja. Filozófia történelem volt. Furcsa? Az. Tizenéves kiskölyköknek nem szokása filozófia történelmet olvasni, már, ha egyáltalán szokott a kötelezőkön kívül bármit is olvasni.
   Az a könyv megformált engem. Addig is volt formám, de ez kicsit mélyebben belenyúlt. Az elején nem sokat értettem abból, amit olvastam, de újra és újra átrágtam a sorokat, ha pedig valamit végképp sötétség fedett, megkértem egy felnőttet, hogy magyarázza el nekem. Ezekben az esetekben mindig olyan lealacsonyodóak voltak, én meg majd felrobbantam az idegességtől. Anyámon, az unokatesóján és az irodalom tanáromon kívül senki, de tényleg senki nem vette észre, hogy jóval érettebben gondolkozom a koromnál. Talán csak néhány srác az osztályból, amikor elbeszélgettem velük valamiről. De velük már nem lehetett úgy beszélgetni. Ezek már nem azok a srácok voltak, akiket a barátaimnak neveztem és sosem lettek rá érdemesek, hogy a havernál komolyabb szóval illessem őket mások előtt. Pont nem érdekelt ez senki. Igazából, csak engem. Én tudtam, hogy mi a különbség egy haver és egy barát között. A haverokkal elvagy, dumáltok, hülyültök, szórakoztok, néha talán egy-egy komolyabb hangvitelű dialógus is előfordul. A barát teljesen más. Egy barát ért téged, vele nem csak dumálsz, vele beszélgetsz, vele nem csak hülyülsz, hanem igazi nagy csínytevéseket csinálsz, és ha szórakoztok, akkor ketten is k***a jól érzitek magatokat, nem kelletek hozzá többen.
    A barátok hiányát olvasással pótoltam. Már nem írtam versek jó ideje, valahogy nem ment. Nem volt ötletem, ha meg mégis írtam valamit, akkor mikor újraolvastam annyira silánynak éreztem, hogy inkább széttéptem a lapot és kihajítottam.
   Középkövetkeztetésként, mert ez még közel sem a végkövetkeztetés, sőt az remélhetőleg még jó sokáig nem is lesz aktuális, levonhatjuk, hogy utáltam az általánost. Nem vicc, komolyan. Utáltam a sulit, az osztálytársaim, jó pár tanáromat is, még a büfést is utáltam, pedig ő tényleg nem vétett ellenem semmit. Igazából én sem értettem, hogy mi a bajom mindenkivel, elvégre nem ártottak nekem semmit. Jó pár év múlva jöttem rá a megoldásra. Nem őket, a személyeket utáltam, hanem a tényt, hogy emberek és egyikük sem bizonyította be, hogy érdemes arra, hogy ne utáljam. Nem volt szándékos ez az elidegenedés az emberiségtől, de valahogy mégis összejött. Valószínűleg az egész ott kezdődött, hogy az a fehér tapló felvásárolta a szülővároskám és tönkretette egy puccos üdülőhely miatt, erre jött még az, hogy új helyre költöztünk, ahol nem találtam barátokat, nem találtam senkit a korosztályomból, akivel beszélgetni tudtam volna, és fűszerezzük ezt meg azzal, hogy a városban láthattam, ahogy az emberek tönkreteszik egymást és legfőképp, tönkreteszik a természetet. Nem tisztelték, és most sem tisztelik, pedig csodálatos és azt is az anyatermészetnek köszönhetjük, hogy itt vagyunk és virágozhat a kultúránk, már ha ezt kultúrának lehet nevezni.

   Ezután jött a gimi. Az már más tészta volt. Találtam barátokat, nem sokat, de volt egy-két ember, akivel meg tudtam beszélni a dolgokat, akikben bízhattam. Furcsa érzés volt, de nagyon jól esett.
   De ez sem változtatott egy nagyon lényeges dolgon. Még mindig egyedül éreztem magam. Beleívódott a lelkem legmélyébe ez az érzés és bármit csináltam, nem tágított. Néha teljesen ok nélkül magam alatt voltam, nem depresszió vagy bármi hasonlóan jól hangzó, félelmetes nevű lelki betegségem volt. Egyszerűen belesüllyedtem a melankólia szürke tengerébe és nem volt kedvem kiúszni onnan. Ha egy tanárom észrevette, akkor annyit mondtam, hogy álmos vagyok, mert sokáig tanultam, ezt el is hitték, mert a jegyeim jók voltak, még a reáltantárgyakból is épp, hogy nem voltam kitűnő, pedig azokat nem tanultam egyáltalán. Gyors a felfogóképességem és könnyen tanulok, egyike kevés jó tulajdonságomnak, és mindig ki is használom. Nehogy azt hidd, hogy az egyetemen tanultam volna évközben, csak azért, hogy vizsgaidőszakban ne kelljen. Nem raboltam én ilyesmivel az időmet. Megvoltak a jegyzeteim, vagy, ami hiányzott azt elkértem mástól, lemásoltam és utolsó este, vizsga előtt, megtanultam. Mindig átmentem, a kedvenc tantárgyaimból még dicséretet is kaptam rendszerint. Na, de vissza a melankóliához. Szóval a tanáraimat leszereltem, annyival, hogy álmos vagyok, a barátaimat már nehezebb volt. Ők tudták jól, hogy, hogy festek, ha álmos vagyok, olyankor még jobban pörgök, mint amikor kipihentem magam, szóval gyanús volt nekik a dolog. Amikor csak tehették azzal nyaggattak, hogy mondjam el mi a baj, persze csípőből ment a válasz, hogy „semmi”. Egy idő után megunták, hogy nem mondok semmit, szóval inkább békén hagytak, had melankóliázzak magamnak. Talán, ha kicsivel tovább kitartottak volna, akkor megtörhették volna a burkot, amit ezen esetekben húztam magam köré.
   Ebben a hangulatállapotba írtam újra verset, és végre sikerült is valami jót összehozni.

Sötét erdőben járok
Árnyak követnek,
Kiutat nem látok.

Vadállatok morgása
Állkapcsok csattogása
Karmok kaparászása.

Hol vagyok?
Hol vagytok?
El miért hagytatok?

Leheletüket érzem tarkómon.
Mindjárt itt vannak,
Elkapnak, széttépnek, felfalnak.

Észre se vettem,
De rohanok,
Mint préda futok.

Loholnak utánam
Csaholnak, vonyítanak, ordítanak.
Miért engem akarnak?

Ágakat törve
Fáknak ütközve
Csak rohanok előre.

Hallom őket.
Egyre csak közelednek.
Miért akarnak engem?

Minek rohanok?
Ki úgysem juthatok.
Ez az Ők birodalma.

Lassítom lépteim,
Végül megállok.
Lassan megfordulok.

Látom őket,
Rám néznek.
Vérre éheznek.

Vörös szemű
Fekete fejű
Hatalmas vadak.

Ordítok:
"Engem akartok?!
Gyertek! Itt vagyok!"

Minden irányból megindulnak.
Húsomba fogak vájnak.
Most végre megszabadulok.

   Jól esett ismét írni. Mintha kiírhattam volna magamból az érzéseim, és utána ténylegesen felszabadultnak éreztem magam.
   Közben anyámnak is sikerült házat találni. Sokáig tartott az tény, de megérte. Frisco egyik elővárosában egy kertes ház, nem nagy, de pont megfelelt az igényeinknek. Sajnos odáig már nem jutottunk el, hogy meg is vegyük.
   Anyám eladó volt egy boltban, épp zár volna be. Sejted már igaz? Sablon, legalábbis már senkit sem ráz meg, annyiszor megtörténik. Lényeg, a két fickó berontott az üzletbe, még csak nem is kérték a pénzt, azonnal lelőtték. Most azt gondolod, hogy ez után bosszút fogadtam és kitaláltam, hogy elkapom a szemeteket. Tévedsz. Nem akartam megölni senkit, nem akartam bosszút állni senki, de még jobban megerősítette bennem az elképzelést, miszerint az emberek gonoszak. Elég durva általánosítás az igaz, de még kölyök voltam és így láttam a dolgot.
   A nagybátyám lett a gyámom, szóval maradtam a jól megszokott, belvárosi lakásban. Nagyon magamba süllyedtem. Semmi nem segített, se a barátaim, se az olvasás, de még a verseim sem, a jegyeim pedig romlottak. Végül már nem bírta a gyámom nézni, hogy mennyire szétesek. Kitalálta, hogy járjak sportolni, a mozgás jót tesz a testnek és a léleknek is. Harcművészetre íratott be, nem ellenkeztem, mert kíváncsi voltam működik-e az elképzelése és őszintén reméltem, hogy működik, mert tudtam, hogy magamtól nem tudok kimászni abból a hatalmas gödörből, amibe beleestem.
   A cselgáncsra esett a választás. Az elején furcsa volt a dolog, mert a legtöbb srác már hamarabb tudott judozni, mint járni, ezért nagyon jók voltak. Én kezdő voltam, még az alapokkal sem voltam tisztában. Szerencsém volt, mert még a judosok között is kifejezetten jó srácok közé kerültem. Nem röhögtek ki, nem néztek le, hanem segítettek, türelmes elmagyarázták, megmutatták és hagyták, hogy gyakoroljam a technikákat. Ellenben volt valami, amit utáltam. Ha legyőztek. Hiába voltam vele tisztában, hogy nem vagyok még elég jó, ahhoz, hogy nyerhessek, de zavart. Utáltam, hogy nem én irányítok, hogy nem én vagyok a domináns. Főleg ez motivált abban, hogy gyorsan fejlődjek. Nem meglepő, sikerült. Emellett még a lelki világom is egyenesbe került, bár zárkózottabb lettem, legalábbis a barátaim ezt mondták, én nem vettem észre. Gondolom ez azok után, amit átéltem, természetes reakció volt.
   Nem is történt velem semmi érdekes egy jó ideig. Éltem a nyugodt kis életem, délelőtt suli, délután edzés, közben pedig valamivel elütöttem az időm.
   Tizennyolc voltam, amikor jött a változás, vagy legalábbis valami, ami elősegítette azt.  
   Egy srác edzésről, Jim, megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem pénzt keresni. Persze, hogy akartam. Melyik tizennyolc éves srác ne akarna? Kiderült, hogy a srác nem hivatalos küzdelmeken szokott részt venni és így keresett már valamennyi lóvét. Most pedig épp új srácot keresnek a szervezők és gondolta, megkérdez, hátha van hozzá kedvem. Izgalmasnak hangzott, pénzt is kereshettem vele, sőt szabályok nélkül verekedhettem, amit mindig is szerettem volna kipróbálni. Persze, hogy elfogadtam az ajánlatot.
   Az első alkalom akkor hétvégén volt. Azt mondtam Andrew bácsinak, hogy az egyik edzőtársamnál alszom a hétvégén. Elég nagy voltam már, így nem zavarta. Persze eszünk ágában sem volt aludni. A srác egyedül lakott egy kis lakásban. Elmentünk hozzá, leraktam a cuccaim és elindultunk. Egy metróállomáson volt a rendezvény. Késő volt, senki nem járt már arra, aki mégis, arról gondoskodtak, hogy meggondolja magát.
   Sokan gyűltek össze, legalábbis elég nagy volt a közönség, mondjuk még egyszer sem voltam, szóval nem tudhattam, hogy mi számít nagynak, de nekem ez is annak tűnt. Három harcot hirdettek meg éjszakára. Az első az két régebb óta a szakmába lévő srác között volt, a másodikban küzdött Jim és a harmadikban én, egy másik amatőrrel, aki szintén szeretett volna bekerülni a buliba. Hamar eljött az én sorom, nem nagyon húzták az időt az első két meccsen, de nem is lett volna értelme, én és az ellenfelem voltunk az attrakció.
   A szabályok egyszerűek voltak: lekopogással kellett jelezni, hogyha feladjuk; csak a testünket lehetett használni, de tiltott technikák nincsenek; ha az ellenfél elájul, vagy súlyos sérülést szenved el, azonnal vége a küzdelemnek. Három könnyen megjegyezhető dolog, amiket még betartani is könnyű, legalábbis általában. Sebastiannak hívták, akivel küzdenem kellett. Sosem járt semmi féle sportra, egyszerű utcagyerek volt, mindent, amit tudod a harcról, azt az utcán és a sikátorokban tanulta, nem volt fegyelmezett, nem gondolkozott, csak ment és ütött. Pont ezért volt könnyű dolgom, egy perc után elkaptam egy fojtással és lekopogott. Jim megdicsért, a pénzem megkaptam, és bekerültem a harcosok közé.
   
   Közeledett az idő, hogy egyetemre menjek. Andrew bácsi nem tudta volna fizetni nekem, de az utcai bunyóval eleget szedtem össze a tandíjra, de végül nem is volt rá szükség, felvettek ösztöndíjas helyre. A friscoi egyetem bölcsészkarára jelentkeztem, nem igazán tudtam mást elképzelni magamnak, és itt ráadásul olyan dolgokat tanítottak, amiket szerettem, irodalmat, költészetet, no meg egy kis nyelv, franciát tanultam, néha pedig kíváncsiságból hallgattam egy kis pszichológiát is. Az utcai harcokat nem hagytam abba az egyetem elkezdésével, sőt talán még jobban belelendültem.
   Az első évem vége felé ismertem meg egy pofát, ő is bunyózott. Érdekes figura volt, Jamaicából származott, a bőre olyan fekete volt, mint a feketekávé, vállig érő rasztái voltak és hatalmas, beton kemény izmai, Baba-nak hívták. Valamiért elkezdtünk beszélgetni, már nem emlékszem miért. Megtudtam tőle, hogy nem Jamaicában született, hanem Afrikában és azért kellett elköltözniük onnan, mert néhány gazdag orosz kitalálta, hogy építkezésekbe fognak, ezért felszámolták a kerületet, amiben laktak a családjával. Hogy miért pont oda mentek, ahova mentek, azt nem mondta, én meg nem kérdeztem. Hamar rájöttünk, hogy sok a közös bennünk, bár ő ismerte az apját, és az anyját sem ölték meg, de mégis undorodott a legtöbb embertől, pontosabban nem is az emberektől, hanem a rendszertől, amit felépítetek. Azt mondta, hogy az ember alapjáraton jó, a rendszer, amibe belekényszerítik, az teszi rosszá, tehát a hiba a rendszerben van, ezért azt kell gyűlölni, nem azokat, akik akaratuk ellenére hozzá tartoznak. Sokat beszélgettünk erről és kezdtem rájönni, hogy igaz van, a kormány, a bankok és egyéb intézmények teszik rosszá a világot, tehát ha ezeket elpusztítjuk, akkor rendbe jöhetnek a dolgok.
   Milyen remek kis elmélet. Igaz? De mondok neked valamit: szerintem rossz. Miért? Az ember olyan állatfaj, ami megszokja a körülményeket. Ha kevés a kaja, kevesebbet eszel, ha kevesebbet aludhatsz, kevesebb pihenés is elég, és ha csak a rendszer segítségével juthatsz feljebb, akkor meg tanulod használni a rendszert, ha pedig már nincs, hiányozni fog. És mi van akkor, ha sok embernek hiányzik valami? Összefognak, és megszerzik azt, ami kell nekik. Szóval hiába pusztítod el a kormányt és minden egyes ölebét, az emberek nem fognak rájönni, hogy jobb nélküle, ahhoz túlságosan megszokták már. A legkisebb elemmel kell kezdeni a bontást, az emberekkel. A megoldás nem más, mint a káosz. A káosz, ami lerombol mindent, ami rossz ebben a világban, hogy újjáépíthessék azok, akik túlélik.
   Mellesleg Babatól kaptam az első füves cigit is. Később egy kis cserjét is adott nekem, hogy otthon tudjam növeszteni magamnak az alapanyagot. Így szoktam rá a cigire is. Nem bánom, mert jól esik néha egy kicsit lazulni. A marihuána pedig tökéletes társ ehhez.
   Na, de térjünk is vissza oda, hogy: Az egyetem.
   Szerettem, de tényleg. Nem az emberek miatt, nem is a hangulat miatt, hanem azért, mert végre azt tanulhattam, amit akarok. Itt találkoztam először Charles Bukowski írásaival. Zseniális a fickó! Nagyon tetszett az, hogy végre valaki nem szép szavakkal csicsáztak a dolgot, úgy írt az életről, amilyen az maga, és úgy is élt. Próbáltam én is úgy leírni az életem, ahogy ő tette. Tudom, szánalmas, hogy másolni próbáltam egy legendának a stílusát, de akkora hatással volt rám, hogy az nem igaz. Megnyugtatlak, nem sikerült. Sosem tudtam olyan élethűen visszaadni a dolgokat, mint ő. Hamar le is tettem róla, hogy utánozni próbáljam. Ezután olvastam még Jack Keruacot, Allen Ginsberget és William S. Burroughs, a beat irodalom nagyja. Imádtam őket. Sok remek könyvet olvastam már, de ezek valahogy mindfölé emelkedtek.
   Szép lassan elmentek az egyetemi évek is. Minden rendben ment, kitűnő eredményekkel végeztem. Itt volt az ideje, hogy munkát keressek. Elég hamar találtam is. Minden elvem ellenére, tanítani kezdtem. Nem főállásban, csak néha besegítettem egy-két gimnáziumban, emellett néha még cikkeket is írtam egy kisebb, irodalmi lapnak, ami havonta jelent meg. Az utcai bunyókkal már felhagytam, elegem lett belőle. Elkértem az utolsó fizetést, jól küzdöttem végig, ezért megkaptam és leléptem. Még egy kis lakást is sikerült vennem, sőt be is rendeznem. Olyasmi lett, mint Andrew bácsié, bár kisebb és lényegese rendezetlenebb. Jó tudom, látod. Azért elmondtam.
   És ekkor történt velem valami furcsa. Az első éjszaka, hogy a lakásomban aludtam, enyhén betépett álomban, furcsa dolgot álmodtam.

Léptek döngenek,
valakik jönnek.
Nem látom őket,
nem is érdekelnek.
Hideg levegőt érzek.
Kik ezek?
Biztos nem emberek.
Tán holtak?
Vagy isteni követek?

Lassan fordulok.
Mégis látni akarom őket.
És ott vannak!
Fekete csuklyás alakok.
Csontjaik zörögnek,
lépteik döngenek,
szemük vörös,
leheletük fagyos.
„Kik vagytok idegenek?”
Nem felelnek,
csak közelednek.
„Kik vagytok?”
Most sem felelnek.
Rettegek.
Megfogják a vállam.
Hideg a kezük,
reszketek.
Ráznak, ráznak,
ráznak rendületlen.

Felébredek.
Ők sehol sincsenek
és én józan vagyok.
Ekkor látom meg Őt.
Magas alak,
ruha rajta csak csípő alatt.
Fiatal,
de mégis mintha több ezer lenne.
Arcát maszk takarja,
jaguár fej mintája.
Itt áll,
az ablaknál.
Valamit néz,
vagy nem?
Nem tudom.
„Mit akar?”
Kérdem tőle.
Felém fordul,
most engem néz,
és nem szól.
„Tudod ki vagy?”
Kérdi végül.
Hangja fenséges,
nem evilági.
„Nahuel vagyok.”
Válaszolom.
„És apád tudod ki volt?”
Kérdi a jaguár.
„Nem.”
Felelem.
Az egészet nem értem.
Álom ez,
vagy valóság?
„Isten gyermeke vagy fiú.”
„Álmodom?”
„Bolond gyermek, nem.”
Érzem, mosolyog.
Szerintem nem vicces.
Egyre inkább rettegek.
„Én vagyok atyád!”
Hangja dörög,
odakint villámlik.
Mi ez az egész?
„És te ki vagy?”
Kérdem félve.
„A leghatalmasabbak egyike,
Quetzalcoatl bátyja,
Tezcatlipoca!”
Ez egy rossz vicc lehet.
Isten sarja volnék?
Lehetetlen!
„Ez egy vicc?”
„Látom hitetlen vagy.
De jól figyelj!
Hatalmat adok neked,
félistennek születtél
és most azzá is teszlek.
Használd bölcsen örökséged.”

Elment.
Egyedül ülök a sötétben.
Nem értem.
De érzek valamit.
Bizsereg minden tagom.
Vajon igazat szólt?
Tényleg félig isten vagyok?
Egyre furcsább az érzés.
Ez volna az isteni hatalom?


Jellemzők

Külső tulajdonságok: Magas srác, 190 magas, izmos testalkatú. Bőre réz árnyalatú, ahogy minden indiánnak, hosszú sötétbarna és göndör haja van, a lapockájáig leér, anyjától örökölte, aki nem volt teljesen indián leszármazott. Szemei barnák. Bal karján, válltól, alkarközépig egy törzsi tetoválás van. Rendszerint öltözködik kényelmes cuccokba, a divat, vagy az elegancia annyira nem számít. A lényeg, hogy kényelmes legyen. Rendszerint hord bő farmert, tornacipőt és egy kényelmes, fél számmal nagyobb trikót. Hideg időben ez kiegészül egy kapucnis melegítő felsővel, ha nagyon hideg van, akkor egy nagykabáttal is. Sokszor hord színes, kötött sapkát, olyat, amilyet legtöbbször a jamaicai reggea énekeseken lehet látni. Ha elegánsan öltözik, akkor is odafigyel arra, hogy amennyire csak lehet, laza legyen az öltözéke.

Belső tulajdonságok: Nem szereti az embereket, sem az emberiséget, ez a legfőbb jellemvonása. Persze vannak ritka kivételek, de tényleg ritkák. Úgy gondolja a káosz a megoldás a romlott emberiség problémájára, és így lehetne a legjobban eltörölni a rendszert, ami megrontja az embereket. Szóval tulajdonképpen eltörölné az egész emberiséget, ha lenne rá lehetősége. Szeret magában lenni és elmélkedni. Imád olvasni és verseket írni, bár rendszerint senkinek sem mutatja meg írásait. Utálja, ha nem ő a domináns fél, ilyenkor mindent megtesz azért, hogy ez megváltozzon. Szeret vitatkozni, a nézőpontjaihoz makacsul ragaszkodik, és akkor sem hajlandó elismerni, hogy a másiknak igaza van, ha tényleg igaza van, ez lehetőleg csak még jobban ösztönzi arra, hogy meggyőzze a saját igazságáról. Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt végig csinálja, és baltával sem lehet kiverni a fejéből. Ezektől függetlenül a legtöbb dologhoz lazán áll hozzá. Ritkán húzza fel magát, mindig igyekszik megőrizni a higgadtságát, még ha ez nehezen is megy néha. Nem igazán szokott diplomatikusan beszélni az emberekkel, azt mondja ki, amit gondol, még ha tudja is, hogy ebből baja lehet. Imádja a természetet, és utálja azt, amit az emberek tesznek vele.

Kedvencek: Szereti az irodalmat, kedvence Bukowski és a beat generáció írói. Füvet termeszt otthon, nem sokat, épp csak annyit, hogy neki elég legyen. Rendszerint szokott cigizni, hogy mikor van fű a cigiben, az már más kérdés. Szereti a reggea zenét.
Életcélja: Lerombolni a most létező civilizációt, hogy új épülhessen helyette. És valami reálisabb is: Élni az életét, verseket írni, élvezni, amit a sorstól kapott. Nincsenek különösebb álmai a jövőjét illetően.
Egyéb: -

Szakértelmek:
Bölcsész karon végzett, ennek köszönhetően remekül ért az irodalomhoz. Egyetemen franciát is tanult, középszinten beszéli a nyelvet. Néha pszichológia előadásokat is végig hallgatott, ezért ahhoz is konyít egy keveset, de tényleg nem sokat.  Több évig judozott, és utcai harcokban is részt vett, ezért nagyon jó közelharcos (már csak azért is, mert utál veszíteni).

Képességek:
Isteni adottság:
Manipuláció: Ha megfelelően csavarja a mondanivalóját, akkor parancsokat tud adni személyeknek, amiket nagy valószínűséggel végre is hajtanak. Oda kell figyelni, hogy ne tűnjön fel a manipulálandó személynek, hogy épp parancsot ad neki, mert akkor nem valószínű, hogy sikerrel jár.

Misztikus képesség:
Káosz: Két ember között teljesen össze tudja zavarni a kommunikációt 15 percig. A két egyén nem tudja sem szóban, sem nonverbálisan, sem írásban vagy rajzolással megérttetni a másikkal, hogy mit akar. A 15 perc leteltével persze ismét értik egymást, de amíg nem jár le, addig semmi mód sincs arra, hogy kommunikáljanak. Egy harmadik fél bevonása sem működik, mert igaz ő érti, amit neki mondanak, de mikor megpróbálja továbbadni, igaz ő azt érti, amit mond, de akinek mondja, az teljesen mást von le a mondandóból.

Felhasználó

Főkarakter: Nahuel Tezatli
További karakterek, ha van: Nincs (egyenlőre )
Rólam: Hat éve foglalkozom szerepjátékkal, azóta rengeteg helyen megfordultam, rengeteg karakterem volt és rengeteg embert ismertem meg. Debrecenben tanulok, a Fazekas Mihály Gimnáziumban, francia kéttanyelvün. Ellenben szülővárosom az Nagyvárad, és egyelőre itt is élek, amikor épp nem a koliban rontom a levegőt. Hat évig vízilabdáztam, másfél évig judoztam. A világnézetemről pedig annyit, hogy elégé hasonlít a karakterére, bár én nem tervezem, hogy lerombolom a világot .
Meghívott: Álommal egy másik fórumon ismerkedtem meg, és tőle kaptam nemrég egy linket ehhez az oldalhoz. Szóval tulajdonképpen ő hívott meg.

Szervusz, már vártalak a fórumon, Álom szólt hogy jössz. Szép, igényes, hosszú előtörténeted van, érdekes árnyalt karakterrel. Külön öröm látni, hogy mered vegyíteni az "archetípusokat", és így életszagú karaktert hozol. Ezenkívül szuper hogy verseltél is, meg az is tetszik hogy van a karakternek filozófiája.

Nyilván Álom is majd, de én mindenképp,

Isten hozott a Béta-Divinán!
Jó játékot.

Végzet

//Álommal már elkezdtük tervezni az első korszak-kalandot, én már ki is dolgoztam sok mindent hozzá, de még kell pár ember. Addig én vagy Álom mesélünk neked magánt, ha gondolod.

Ja, és a pontokat amiket majd kapsz, még egyeztetni fogjuk Álommal.

És ezennel El vagy fogadva, mint első játékosunk az új rend hajnalán. Nekem tetszett a történeted és nagyon érdekes a karaktered. Jó koncepció és egyebeket amúgy is elmondott már Végzet.

Szóval ezennel rád ruházok 11 karma pontod az egészséges kezdéshez. Költsd egészséggel.