Payne Fennóc

Karakter neve: Payne Fennóc
Karakter beceneve: Fen
Kora: 21
Nem: Nő
Vér: Isteni
Diaszpóra: Ír
Születési hely, idő: Dublin; 1976. október 31. éjszakája
Család:
- Apa: Cúchulainn Fennóc
- Anya: Morrigan
Foglalkozás: Alkalmi bunyós.
Karakter-téma: [You must be registered and logged in to see this link.]
Mottó: „Elvégre, ha ürességet mutatsz, ha úgy teszel, mintha üres lennél, ha ürességre gondolsz, és ha te magad vagy az üresség, nem lesz hatása az ellenfeled támadásának. Sőt úgy fogsz tudni mozogni, hogy riválisod számára kiszámíthatatlanná válnak cselekedeteid.”

Áttetsző puha köd gomolyog a harcmező felett. Egyedül a fekete szárnyak rebbenése kavarja fel a néma homályt. Az egyetlen hang most csupán a károgás, habár nemrég még a haldoklók kiáltása vegyült el a kardok diadalmas énekével és a halálba menők bátor kiáltásaival. Most halottak mind, testükre sötét billogként dermedt rá a kiontott vér, ahol az acélszürke penge behatolt az akkor még meleg testbe és fagyos csókjával kiitta az életét, akár egy mohó szerető. A hollók diadalmas rikoltással fordultak vissza felém, miután felderítették új birodalmuk, a sötét szárnyak suhogása egyre közelebbről és közelebbről hallatszott...

A hangos károgásra ébredtem. Hideg veríték gyöngyözött a testemen és mintha az álom még ott osont volna a tudatom peremén, de már képtelen voltam elcsípni. Idegesen dörzsöltem meg a szemeimet, mintha ezzel az álmot is elűzhettem volna belőlük. Ekkor újra felharsant a rikoltás, de amikor az ablak felé fordultam, már nem volt ott semmi. De mégis mi a fenéért lett volna?! Ez nem egy állatkert, hanem San Francisco, a Ködös város... hmm mintha lett volna valami a köddel, nem?
Zavartan megráztam a fejem, majd egy határozott mozdulattal kimásztam az ágyból. Amikor a kávé illata már belengte a parányi lakást, kissé ellazultam. A koffein nálam már inhalálva is használt. Habár bevallom egy jó darabig csak bámultam a fürdőszobai tükröt, mintha a saját szemeimből kiolvashatnék minden tudást. Pedig nem. A szemeim pont olyan ködben fürdő szürkék voltak, mint a múlt, a jelen és a jövő. A homlokom a hideg tükörnek támasztottam, nem akartam látni azt a túlontúl sápadt arcot, amit a fekete haj kontrasztja csak még hullaszerűbbé tett. Nem volt kedvem többet a tükörhöz, de szerencsére nem is kellett bámulnom az ábrázatomat, mert a kávéfőző azt dalolta, hogy a fekete levesem elkészült. Ittam belőle egy kortyot és azon gondolkoztam ki leszek ma? Viccesen hangzik, igaz? Pedig egyáltalán nem az. Néha már úgy éreztem ezt is csak álmodom. Hogy minden valótlan, egyedül ez a parányi lyuk létezik, ahol nincs múlt jelen és jövő, csak egy örök körforgás, ami egy elfeledett álomból, a holló rikoltásából, majd a kávéfőző megnyugtató dalából áll. De az túl egyszerű lett volna. Miután végeztem a kávéval, felhúztam a fekete farmert és a fekete topot, majd a fekete bőrdzsekit a tetejére. Aki beleköt a színvilágomba, annak beverem az orrát, előre szólok. Még a kulcsaim magamhoz vettem, majd magam mögött is hagytam az egész káoszt... egy időre.

A motor egy vadállat hangján dorombolt alattam, ahogy a szélnél is sebesebben süvítettem végig a kihalt hajnali utcákon. A város ilyenkor még, illetve már aludt, én pedig úgy éreztem, mintha egy szellem lennék, aki a holtak városán suhan keresztül. A gondolat valahogy szórakoztató volt. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám, bármennyire is tiltakozott a mimikám a szokatlan mozdulat ellen. Majd adtam neki még egy kis gázt, és tovasüvítettem. Csak a bár parkolójában álltam meg, habár ott is szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy meg kellett válnom a sebességtől. Végül halk sóhajjal búcsút mondtam a motornak és megindultam a bejárat. A bakancsaim nem csaptak zajt, így még inkább kísértet voltam... egészen amíg be nem léptem az ajtón. Többen kapták felém a fejük, persze ez csak töredéke volt az esti népességnek, maximum öt-hat ember lézengett a bárban. Matt a pultos azonnal intett nekem, amikor meglátott és a vigyora csak szélesedett, ahogy elindultam felé. Az a fajta mocskosul rámenős pasi volt, akit baromira nem zavart, hogy egyszer már betörtem az orrát, amikor felidegesített. Sőt, esküszöm kezdtem arra gyanakodni, hogy erre gerjed.
- A Főnök bent van? - mordultam rá, még mielőtt valami terjengős bókkal elronthatta volna a reggelem.
- Persze madárkám, az irodában vár rád.
Egy szó nélkül indultam meg abba az irányba. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy bármit mondok, csak rontok a helyzeten, másrészt azért nem törtem be az orrát megint, mert Bjorn megfenyegetett, hogy kinyír, ha az általa kijelölt emberek helyett az ő embereivel harcolok. Annyit meg nem ért ez a kis féreg, hogy miatta lemondjak a harc mámoráról.

Az emberek megvadult falkaként ordítottak, mint a veszett kutyák, már érezték a vér szagát. A sarokból figyeltem, a harcot. A két férfi kecses ragadozóként kerülgette egymást. A rugások, ütések és elhajlások jól megkomponált szimfóniája oly ismerős és otthonos volt, hogy éreztem mint ürül ki még jobban a tudatom, hogy helyet adjon a harci mámor megnyugtatü rezdüléseinek. De mindig van egy erősebb, egy jobb, most is csak az egyikük maradt talpon. Csúnya volt a végső rúgás, az egyik fickó egy pillanatra elkalandozott, vagy talán már kifáradt, és a másik áthatolt a védelmén. Ekkor szólalt meg a gong, ami a meccs végét jelezte. Öntudatlanul indultam meg a ketrec irányába. Szinte éreztem, hogyan alakulok át, hogyan töredezik le rólam az üresség máza és jön elő a sötétből a másik... A lépéseim ruganyosabbak lettek, az egész mozgásom megváltozott, ahogy elértem odáig. Tudtam mit lát a fickó, amikor elérek a rácsig, acélszürke szemek kérlelhetetlen lángját, a tébolyt, ami éreztem, hogy szép lassan előszivárog belőlem. Mélyről jött, egy sötét bugyor legaljáról, és úgy buzgott fel, akár megállíthatatlan fekete forrás. Aztán egy pillanatra még eszméltem, amikor az ökle találkozott az arcommal, de ez volt az utolsó. Az ütés mintha legurította volna a vörös függönyt. Még elért hozzám a saját kacajom, miután kiköptem a vért, de aztán egybe mosódott minden, ütések és rúgások, a hús a tenyerem alatt, az izomnak csapódó ököl. Az egész olyan volt, mintha egy impresszionista festő vásznán át látnám a világot, valahogy minden más volt, szebb, gyönyörűbb és intenzívebb.
Gyorsan lélegeztem, úgy térdeltem a férfi teste mellett, mint egy elejtett bivaly mellett a vadász. Pislogtam párat, mire ismét képes voltam fókuszálni. A bíró hamarosan odajött, a levegőbe emelte a kezemet és a nevemet ordította. Győztem, kiütéssel. Miért volt bennem mégis ekkora üresség? A téboly tovatűnt, a harc vörös tűzzel izzó mámora, ami rövid időre felhevítette a szívem, már hamvaiba hunyt. Hagytam magam sodródni az eseményekkel, de innentől fogva már nem érdekelt a dolog. Zsebre vágtam a pénzt, amit kaptam, odamorrantam az embereknek, akiknek kellett de már csak azt vártam, hogy leléphessek. Motorozni akartam, repülni a város felett.
Már éppen kifelé tartottam, amikor egy elegáns öltönyös fickó megállított a bejáratnál.
- Miss Fennóc? Zavarhatnám egy pillanatra?
- Mi akar? - Álltam meg, de ennél többre ma nem futotta tőlem. Nagyon rosszul aludtam mostanság, és ez nem tette fényesebbé a modoromat.
- Lenne az ön számára egy munkám, egy nagyon jól fizető munkám.
- Köszi, éppen van pénzem. - És éppenséggel volt is. Amennyit a bunyóért kaptam az egy darabig eltart. Aztán majd ha elfogy, lesz megint. Mindig így éltem, és azt hiszem mindig így fogok. Nem voltak túl nagy igényeim, amire kellett, arra meg pont elég volt, amennyit szereztem.
- Pedig a főnököm nagyon örülne neki, ha elfogadná ezt a munkát. Biztos benne, hogy ön a legmegfelelőbb erre a feladatra.
- Mondom, hogy nem érdekel. - vágtam rá, mostmár tényleg haragosan, farkasszemet nézve a fickóval. Pont olyan magas volt, mint én, és első pillantásra valószínűnek tartottam, hogy inkább az agy, mint az izomember kategóriába tartozik. Igazam is lett, mert nem keménykedett sokat, hanem megadóan hátralépett egy idő után.
- Ahogy gondolja Miss Fennóc, ahogy gondolja... - mondta, majd el is indult kifelé. Az ajtóban azonban még visszafordult, és valami undorítóan negédes mosollyal hozzátette. - Oh, majd elfelejtettem, az édesapja üdvözletét küldi! - Megfagytam. Láttam a szemében, hogy erre várt, mert már folytatta is. - Ha esetleg mégis érdekelné az ajánlatunk, itt megtalál minket. - mondta, azzal az egyik polcra lerakott egy kis papírlapot és távozott is.
Képtelen voltam megmoccanni. Az ürességet felváltotta valami egészen más. Zavar, káosz, múlt...

Ültem a hintában és figyeltem hogyan suhan alattam az árnyékom a földön. Közben odadobtam még néhány morzsát a szendvicsemből a madarakban. Örültem, hogy itt vannak, így nem voltam olyan egyedül. Mosolyogva figyeltem a hollók hogyan kapnak egymás felé, mintha harcolnának, pont, mint apa. Tetszettek nekem, habár a morzsákból nem láttam, hogy ettek volna, de biztos voltam benne, hogyha majd nem látom őket, mindet befalják. Elvégre miért lennének itt ennyien különben? Kocsikerekek csikorgása rántott ki a merengésemből, és amikor felnéztem egy lerobbant taxi állt meg a játszótér ajtajában. Apa szállt ki belőle. Boldogan ugrottam ki a hintából, a vállamon ücsörgő madár haragos károgással rebbent fel a hirtelen mozdulat hatására.
- Papa! - kiáltottam boldogan felé szaladva. Azonnal felkapott és magához ölelt. Éreztem a whisky, a dohány, és a vér szagát rajta, apaszaga volt. A szeme alatt fel volt dagadva a bőr és a szája sarkából vér szivárgott. Aggódva nyúltam felé, a kezem egészen parányi volt, teljesen eltűnt az övében, ahogy megfogta.
- Nyugi kislány, megyünk haza. - Azonban valami különös aggodalom ült a zöld szempárban, ahogy körbekémlelt. A pillantása egy ideig elidőzött a falkányi hollón, majd megkeményedve rebbent tovább.
- Elmegyünk innen.

Iskola, a legrosszabb rémálmok egyike. Ültem a padban és unottan bámultam a tanárnő arcát. Olyan tipikus vénkisasszony feje volt. Nagyban magyarázott, pedig a nagy tudásával, igazából kitörölhette volna a fenekét, hiszen a valódi életről mit sem tudott. Nem akartam itt lenni, de apa ragaszkodott hozzá, hogy iskolába kell járnom. Most meg éppen itt élünk, így kerültem ide. Biztatott, hogy barátkozzak a többiekkel, játsszak, mint minden gyerek, de nekem nem ment. Az apám abból tartott el minket, hogy embereket vert holtra, vagy félholtra, és amióta az eszemet tudom élvezettel tanultam tőle ezt a mesterséget. Nyolc éves voltam, de a fegyverek, motorok, és a különböző harcművészetek már most jobban érdekeltek, mint a zene, vagy a tánc. Nem voltam elég lányos, a korombeli fiúk, meg nekem voltak túl buták. Szívesebben olvasgattam otthon, vagy szereltem a motort apával, esetleg nyaggattam, hogy tanítson meg néhány új ütést, vagy fogást. Nekem így tökéletes volt, szerettem ezt az életet. Hiába próbáltam ezt azonban apának előadni. Ő tudom, hogy olyan életet akart nekünk, mint Lisáéknak. Jah, az idegesítő Miss Tökéletes Lisa a padtársam volt. Szöszke kékszemű lány, akinek a mamája mindig tip-top műanyagdobozba csomagolta a héjatlan mogyoróvajas szendvicset. A papája meg valami baromi fontos ember volt, és mindig menő öltönyben jött-ment. Nekem nem kellett volna az az élet. Habár talán az anyukáját elfogadtam volna. Nekem ugyanis nem volt. Mármint oké, valamikor volt, ennyit azért már tudok az életről, de már egészen kicsi koromban ott hagyott. Apa csak annyit mondott róla, hogy ő volt a legokosabb és gyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott. Akkoriban még a seregnél szolgált, magas rangban. A szülei még Írországból vándoroltam be az Államokba, de ő már itt tanult és remek stratégiai érzékének és kiváló fizikai képességeinek hála egyre magasabb és magasabb pozícióhoz jutott. A pontos körülményeket soha nem árulta el, csak annyit hogy akkoriban ismerkedett meg anyával, szeretett bele és születtem meg én. Hogy anya miért hagyott ott minket, vagy hogy miért hagyta ott a sereget, arról soha nem mesélt és ha kérdeztem róla csak rossz kedve lett, így többnyire inkább hagytam a témát.
A gondolataimból a holló károgása riasztott fel. Az ablak felé pillantottam és rámosolyogtam a madárra. Ezt nem kellett volna, mert a tanárnő persze kiszúrta és rám szállt... Legszívesebben bemostam volna neki, hogy letöröljem azt a mindentudó kifejezést az arcáról...

A vörös köd felszállt a szemem elől, így végignézhettem végre a sikátoron. Elszórva emberek feküdtek, egy idő után mind a négy támadómat felfedeztem. Éppen az egyik teste mellett térdeltem, teljesen öntudatlan volt, az arca szinte a felismerhetetlenségig feldagadt. Pár pillanatig jeges rémület vett erőt rajtam, de aztán szépen mély lélegzetekkel próbáltam elcsitítani az elmém. A rövid meditálás segített, habár amikor felálltam még kissé remegtek a lábaim. Most ért el a sokk hatása. Éppen hazafelé igyekeztem, ugyanis most éppen nyárimunkaként az egyik étteremben pincérkedtem, amikor beléjük botlottam. A szokott útvonalon jöttem, a kedvem jó volt, a fejem fölött szálldosó hollónak fütyörésztem, amikor a sikátorban velem szemben két alak tűnt föl. Tanultam harcolni, de jobb nem keresni a bajt, azt mondta mindig apa. Azonban amikor visszafordultam ott volt még kettő. A mosolytól az arcukon ledermedtem, a félelem jeges ujjaival összeszorította a csontjaimat. Aztán mintha valami megváltozott volna, mintha a világ kifordult volna önmagából... Majd  már csak erre emlékszem, hogy ott térdelek mellettük. Rémülten futottam haza, a holló károgása most valahogy baljóslatú szimfóniává változott a hátam mögött...

Vettem néhány mély levegőt, hogy elűzzem a múlt sötét árnyait, aztán kisétáltam az ajtón. Nem vettem fel a névjegykártyát. A múltamat lezártam, nem volt szükségem rá, hogy kísértsen. Apám döntött úgy, hogy elhagy, pont úgy, mint anyám. Ha neki nincs szüksége rám, hát ne is keressen.

Reggel hosszú idő óta először kipihenten ébredtem. Valami mégsem stimmelt. Felültem az ágyban, de valami furcsa görcs szorította össze a gyomrom. Körbenéztem a szobámban és azonnal rájöttem mi nem stimmel. A széken egy divatos kis fekete ruha pihent, mellette mattfekete magassarkúk lerúgva. Összevont szemöldökkel álltam fel, a pillantásom az idegent kereste, meg az emléket, hogy kié lehet ez az ismeretlen női ruha a házamban... bakker, mi a fene ez? Ekkor sétáltam el a tükör előtt. Szürke szemeimet ezüstös smink keretezte, a számon még izzott egy kevés a vérvörös rúzsból, az alapozó nagy része pedig eltűnt már, de még így is, a betegesből elegánssá változtatta a sápadtságom. Csak bámultam a tükörképem, és ahogy sokáig néztem a ködszürke szemek ezüstössé váltak, a vörös ajkak pedig ismeretlen mosolyra húzódtak.
- Ne vágj olyan rémült képet drágaságom! Így olyan vagy, mint egy kislány, aki elcsente anyuci sminktáskáját! - kuncogott halkan a kezét elegáns mozdulattal a szája elé emelve, majd ismét az enyémbe fúrta az ezüstös pillantást.
- Ki vagy te? - nyögtem ki végül, habár ettől valahogy még őrültebbnek éreztem magam... nem is tudom miért...
- Pontosan tisztában vagy vele madárkám. Én te vagyok.
- Nem.
- Oh az istenek szerelmére! Ne légy már ilyen kőfejű! Intelligensebb vagy te ennél! Erre én vagyok az élő példa. - sóhajtott fel, majd kecsesen helyet foglalt a tükörbeli ágyam szélén.
- Ez hülyeség, most csak álmodok.
- Jajj kedvesem, ne csináld kérlek... Inkább próbálj emlékezni. Nevetséges, ahogy próbálsz tagadni. Mi itt vagyunk, te vagyunk, pont annyira a részeid vagyunk, mint a karod, vagy a lábad. Ha megtagadsz minket, csak magadnak csinálsz gondot, és szép lassan be fogsz csavarodni, ha nem veszel tudomást a körülötted lévő világról. Vagy azt akarod hinni, hogy ez álom? Akkor idézd fel nekem, mit csináltál múlt éjszaka! - mondta összevont szemekkel. Egy pillanatra megakadtam, majd már csak azért is megpróbáltam. Én... hazajöttem a bunyó után, majd.... aztán...

Ahogy beléptem az ajtón fájdalom nyilallt a fejembe. Olyan éles hasító kín volt, amilyet nem éreztem még soha. Aztán elmúlt, de valami megváltozott. Felnevettem, remekül éreztem magam, a kihívások, a stratégiák, az átverések csak engem vártak. Tudtam hova kell mennem, tudtam már vagy húsz éve, de nem jött el az ideje még, egészen eddig. Először is vásárolnom kellett, a ruhatáram ugyanis nem volt ruhatárnak nevezhető. Amikor már minden rendben volt, még rákacsintottam a tükörképemre, majd megindultam a kávézó felé. A kis önámító nem hozta magával a névjegyet, de láttuk. A cipőm sarkainak ütemes koppanásai győzelmi indulót zengtek a fülembe. Amikor beültem és rendelem egy cappuchinot, nem kellet sokáig várnom, még a kávénál is hamarabb jött az öltönyös fickó. Kellemesen elcsevegtem vele, mialatt leszűrtem, hogy ő csak egy kis hal, semmit nem tud a megbízásról, csak amennyit a fülébe sugdostak. Apámról sem tudott semmi konkrétat, habár próbált ködösíteni, de szánalmasan ment neki. Már kezdtem azt hinni, hogy elpazarolt idő volt az egész, amikor valami magára vonta a figyelmem. Az ablakban ott ült egy holló és engem figyelt. Ennek nem kellett volna furcsának lenni, hiszen egészen kicsi korom óta nincs olyan idő, hogy ne tudnám felidézni a jelenlétük. De ez valamiért más volt. Ahogy belenéztem a holló fekete gombszemeibe, mintha egy feneketlen kútba zuhantam volna... a sötétség pedig csak húzótt egyre lejjebb és lejjebb... a kút mélyén pedig nem volt semmi, csak hívogató fagyos üresség és halál. A távolból mégis csatazaj, kardon csattanó kard dala zúgott a fülembe.
Arra eszméltem, hogy a fickó még mindig süketel, de aztán elegem lett belőle. Ez a senki valóban nem tudott semmit. Azért udvariasan elnézést kértem, mondván, hogy megfontolom az ajánlatát, majd elsiettem. Persze eszem ágában nem volt nekik dolgozni, valami bűzlött az egésszel, de nagyon.
Mikor kiléptem az ajtón a holló a magasba reppent és egy kör után megindult. Néha le-leszállt egy póznára vagy párkányra bevárva engem. Párszor megálltam, kissé elbizonytalanodva, de ahogy a holló eltávolodott, a csatazaj mintha felerősödött volna a fülemben, és a szívemet is egyre erősebben szorította marokba az az egyszerre rémisztő és csábító holt üresség.
A temető kerítéséig követtem, ott ismét megálltam. Szinte mintha két sereg vívott volna csatát bennem, de végül nyert a kíváncsiság és az enyhe halálfélelemszerű érzés a mellkasomban, így végül újra utána indultam. Nem sétáltam még hosszú ideje, amikor egyik pillanatról a másikra a köd sűrűsödni kezdett, és hamarosan már nem láttam szinte semmit. A holló rikoltása valahogy egyszerre több helyről szólt, mire zavartan kezdtem körbeforogni. Hamarosan rájöttem, hogy nem érzékcsalódás, az összes síremlék tetején hollók ültek, akár valami fekete kórus, csak nem tudtam minek a nyitányát dalolják. Ekkor vettem észre a fekete alakot. Egy síremlék lépcsőjén ült, amit a háborús hősöknek emeltek. Fekete katonai egyenruhát viselt, mindenféle rangjelzéssel, amik azonban inkább valami összecsomózott motívumok voltak, mint valódi rangjelzések. Ahogy felállt és rám pillantott a ködszín pillantás egészen a vesémig látott. Bokáig érő hollófekete hajának fonata követte a ruganyos mozdulatot ahogy felállt a lépcsőről és elindult felém. Egy időre megbénultam, fogalmam sem volt mit kéne tennem. Valahol a tudatom mélyén lakozott valami tudás, egy emlék akart előtörni, de nem tudtam elérni. Ahogy a kezébe vette az állam majd felemelte, hogy a pillantásunk találkozzon a világ kifordult a sarkaiból...

A csatamezőn álltunk felettünk köd gomolygott. Köntösként burkolt be minket és elrejtett a kíváncsi pillantások elől. A hollókat követtük, arra jártunk, amerre ők megmutatták az utat. Egy halott férfi teste mellett álltunk meg.
- Nagy harcos volt, dicsőséggel halt meg. - mondta a fekete páncélzatot viselő nő. Fekete hajába hollótollak voltak fűzve. Lehajolt és levett egy [You must be registered and logged in to see this link.] a férfi nyakából. A fémet valami feketére színezte, a bőrcsík pedig beitta a harcos vérét. A nő rám pillantott, majd felém nyújtotta a medált.
- Vedd el gyermekem. Ha ő elfogadta volna az áldásom, nem pedig csak a jelem viseli, nem erre a sorsra jut. - mondta nyugodtan. Nem haboztam, a kezem szinte automatikusan lendült a medál felé. Jéghideg volt, hűvösebb, mint a halál, ahogy a bőrömhöz ért.
- Emlékezz mindenre leányom, mától fogva te is az én harcosom vagy. - tette még hozzá, majd megcsókolta a homlokom....

A temető földjén feküdve ébredtem. A síremlékek tetején ott ültek a hollók, fekete gombszemükkel engem figyeltek teljes csendben. Hevesen lélegezve ültem fel, a kezem automatikusan a nyakamhoz kapott. A medál hűvösen pihent a nyakamban, nem vette át a bőröm melegét. A szíjat is kitapintottam, szinte még éreztem a harcos rászáradt vérét. Az arcomra mosolyt ült ki, majd fel is nevettem. Anyám nem hagyott el soha, most már tudtam, mindig ott volt mellettem, mindig figyelt. Csak a pillanatra várt, amikor felfedheti magát előttem, mert már elég érett leszek hozzá. A tudás mintha a ködből szivárgott volna belém, ahogy kifelé sétáltam emlékképek ragyogtak fel a köd fehér vásznán.

A gyönyörű nő az ajtóhoz sétál, majd becsenget. Még egyszer végigsimít a gyermek arcán, majd leteszi a küszöbre. A levelet odateszi mellé, majd még egy pillantás után elfordul. Széttárja a karjait, amik szárnyakká válnak, majd felrebben a levegőbe.
A férfi kilép és döbbenten veszi föl a gyermeket. Mialatt olvassa a levelet és az arca egyre jobban kiürül a közeli fáról felrebben egy holló és tovaszáll.

A férfi túl sokat vállalt, amikor a végső ütés is elérné, meglátja Őt a tömegben. A szürke szemek fürkész pillantása nem engedi az övét. Ahogy az ököl becsapódik az arcába a fejében hallja a nő hűs hangját.
- Nem kérted az áldásom. Azt mondtad saját erődből is megvívod a csatáidat. Látod mire jutsz egyedül?
A férfi elesett, a másik harcos azonban tovább ütötte, egészen addig, amíg az élet el nem szállt belőle. A nő ekkor felállt, egy holló repült el a ketrec fölött, majd szállt le a vállára.
- Szóval már hazaért? Jó. - biccentett a nő, majd megindult kifelé. A tomboló tömeg mintha nem is látta volna, de utat nyitottak neki.

Egy fiatal lány ücsörgött az asztalnál, egy pisztoly összeszerelésével foglalatoskodott, hogy elterelje a gondolatait. Várta hogy hazaérjen az apja. A nő kilépett a szoba sarkában lévő homályból, majd megállt mögötte. A kezét a lány fejére tette.
- Apád elment, és azt akarta, hogy ne kövesd őt. Gyere San Franciscoba és élj ott! Emlékezz rá, amikor elhajtott az autóval. - suttogta, majd visszalépett és az alakja ezernyi fekete madártollá omlott szét, amik beleolvadtak az árnyékba. A lány zavartam megrázta a fejét, mint aki akkor ocsúdik, aztán még zavartabban nézett körbe. A zavarból aztán harag lett. A falhoz vágta a félkész fegyvert, majd belerúgott az asztalba. Aztán mint aki akkor ébred továbbra is haragosan a hálószobába ment és pakolni kezdett. El akart menni innen, ahol otthagyta a saját apja.

Csak ültem az ágyon és szembenéztem a mosolygó tükörképemmel. Már emlékeztem. A nyakamhoz kaptam, és ott volt a medál, a hideg fém élő bizonyítéka volt mindennek.
- Akkor te is én vagyok?
- Jól van drágám, látom már kapisgálod. És mellesleg nem csak én. Rá is emlékszel, igaz? - biccentett oldalra. A tükörben a falnak támaszkodva egy másik alakot is megláttam. Szakadt ruha volt rajta, a bőrét rászáradt vér mocskolta, acélszürke pillantásában pedig őrület lakozott. A másik szavaira csak morrant egyet.
- Ő mindig vigyáz ránk, ne aggódj. Nem túl okos, de te sem vagy az. - vont vállat, mire éppen felháborodtam volna, de akkor rájöttem, hogy éppen magammal vitatkozok, ami enyhén szólva is bizarr volt.
- Igen hálás lennék, ha nem szólnál le engem... magadat. - böktem ki végül. Túl nagy volt a káosz, képtelen voltam rendbe rakni a gondolataimat.
- Kérdezz és én segítek.
- Miért tudnád te azt, amit én nem?
- Mert én nem tagadom meg a tudás és menekülök, az ürességbe. - vont kecsesen vállat.
- Oké, mi a neve? - mondtam egy hosszas gondolkodás után. Egyszerre akartam is tudni, meg nem is.
- Már elárulta nekünk a holló... Ő Morrigan. - válaszolt mostmár kissé komolyabban. A furcsa káosz közepén valamiért felmerült bennem a gondolat, hogy mennyire menő a saját énedtől kérdezni, hiszen ő tudja mire gondolsz pontosan...
Végül azonban csak egy sóhajra, meg egy fejcsóválásra tellett tőlem.
- Rendben. Most viszont ha lehetne menjetek innen. Ez most egy kicsit sok nekem így egyszerre, oké? Csak... csak tünés, jó? - hunytam le a szemeimet, és láss csodát, mire kinyitottam, a tükörből csak a saját ködszürke szemeim néztek vissza rám. Egy pillanatra azt hittem csak képzeltem az egészet, nagyon szerettem volna azt hinni, hogy álom volt. Hogy egyedül vagyok, hogy nincs semmi istenes katyvasz az életemben... Aztán ahogy a kezem a jéghideg medálra siklott sajnos minden ismét valósággá vált...
- Morrigan mi? Hát ez király... - zavartan álltam föl és mire lefőtt a kávém szinte már el is magyaráztam magamnak, hogy csak képzeltem az egészet. A medált is csak felszedtem valahol... Azonban valamiért nem akaródzott levennem, bármennyire is tudtam, akkor nyugodnék csak meg, ha nem lenne rajtam. Ahogy belekortyoltam a kávéba egy pillanatra el tudtam hinni, hogy ez is csak egy rémálom volt, mint amik már egy jó ideje kísértnek. Amikor azonban meghallottam a holló károgását az ablakban, tudtam, hogy ez a kőkemény valóság.


Külső tulajdonságok: Magas macskaszerűen kecses nő. Azonban a tejfehér bőr alatt jól kidolgozott szálkás izmok bújnak meg. Hollófekete haját vállig érőre hagyta csak meg, hogy minél kevésbé zavarja a mozgásban. Azonban minden külsőségnél hamarabb figyel fel az ember, a különös szürke pillantásra. A szemei néha a csatamező fölött gomolygó halványszürke ködöt, máskor az egymáson csattanó kardot sötét acélszürkéjét idézik, néha ezüstösen szikráznak. Ha szépen kiöltözne akár a divatbemutatókon is szívesen látnák, azonban a ruhatárára inkább a praktikusság, mint az igényesség jellemző. Többnyire egyszerű sötét farmert, vagy gyakorlót és pamut topokat hord, ha kissé lehűl az idő egy kopott bőrdzsekivel kiegészítve.

Belső tulajdonságok: Nagyon labilis jellem, disszociatív személyiségzavarral küzd, illetve a modern orvostudomány így nevezné azt, hogy lényegében három karakteresen más személyiség adogatja egymásnak a botkormányt folyamatosan. A legfőbb, legjelentősebb személyisége egy kissé csalódott, néha életunt figura. Olyan mintha a halál némasága költözött volna egy élő testbe. Nem nagyon tudja semmi feldobni, szinte soha nem lelkesedik semmiért, és hűvös nyugalmát mindig megtartja. Aztán ott van az ideiglenes tébolyult őrült, aki egyedül a harc hevében jön elő belőle. Ilyenkor szinte berserker lesz, őrült módjára veti magát a harcba és egy eszelős féktelen vágyával kiélvezi minden pillanatát a dolognak. Végül a csak nemrég felfedezett személyisége a legkifinomultabb. Jobb stratégiai érzékkel, tervezéssel és több empátiával rendelkezik a többieknél. Könnyebben lát át szitán, mint egyszerűbb énjei, és jobban élvezi a kis hatalmi harcokat, az óvatos hátba szurkálódást, mint a nyílt agressziót.
A jellemek azonban néha még egészen random módon váltogatják egymást, gyakran nem az van a nyeregben, akire leginkább szükség lenne. Habár a tébolyult csak harc közben szokott előjönni. Még nem találta meg a harmóniát, hogyan kezelje egyként ezt a három külön egyént, ezért elég labilis és bizonytalan.

Kedvencek: A kávét minden mennyiségben, amíg nem kapja meg a napi adagot szinte el sem indul a reggele. A motorozást is nagyon szereti, főleg a sebesség és a száguldás közbeni magány köti le. Meg persze a harcot is szereti. A harcnak sokféle formáját, attól függően éppen melyik személyisége dominál, de a finom hatalmi harcoktól elkezdve a brutális véres bunyókig, elég sok minden lázba tudja hozni.
Életcélja: Jelen pillanatban egyik napról a másikra él, mindig csak rövid időre gondolkozik előre. De hosszabb távú célja lett, mióta rájött, hogy a több személyisége mennyire kézzelfogható, vágyik arra, hogy valamiféle béke, vagy egyensúly alakuljon ki köztük. Aztán az anyját is szeretné jobban megismerni. Még nem tudja, hogy szeresse vagy gyűlölje, de mindenképpen egy szorosabb kapcsolatra vágyik vele, az utolsó lénnyel, aki számíthat neki, akihez kötődik.
Egyéb: Van egy [You must be registered and logged in to see this link.]. Ugye lehet egy motorja?

Szakértelmek:
Nagyon sokféle harcművészet, és küzdősport alapjait ismeri, habár leginkább az MMA-szerű ketrecharcokban van sok tapasztalata. Főleg az olyanokat tanulta, amiket az apjától megtanulhatott, tehát amiket a seregnél oktatnak. Emellett illetve ezzel együtt önvédelmet is tanult. A fegyverekhez is ért elméleti szinten, hogy hogy kell kezelni őket, összeszerelni, de ez inkább elméleti tudás kevés gyakorlattal. Amúgy általános műveltséggel rendelkezik, csak angolul beszél. Kávéfőzési képességeit mesterfokra fejlesztette, és nem túl magas fokon, de valamennyire főzni is tud.

?


Főkarakter: Ez itten.
További karakterek, ha van: -||-
Rólam: Ismertek már, mint a rossz pénzt, minek több?
Meghívott: Adminbácsik.

Jó Lynim. 9 pont, Jó játékot.